Hazatértem, hazatérek

Hazatértem. A hatalmas Barcelona a megannyiszor végigrótt utcái révén kisvárossá szelídült. A Tarragona római amfiteátrumának romjain megcsillanó napfény végtelenné tette az időt. Egy katalán család vendégül látott minket Torredembarra-ban: az édesapa eljátszotta gitáron Juan Manuel Serrat Paraules de amor (A szerelem szavai) c. dalát, az édesanya kitűnő borjúragut főzött, Laura pedig tűzrőlpattant mosolyával ajándékozott meg minket. Eső és hideg fogadta karikás szemű kis csapatunk a salamancai állomáson. Bezárkóztam hát a szobámba, hogy kipihenjem magam és rendezgessem az emlékfoszlányokat, nehogy örökre elvesszenek az elmúlt hét csodái.   

 Hazatérek. Vasárnap reggel magam mögött hagyom az Aranyvárost és este már otthon leszek. Otthon.

Viaje, Viaje, que tarde más que esa noche y día...

Így szólna a refrén, ha a Voyage, voyage című örökbecsű gall slágert hispánul írták volna. 

 Rég nem jelentkeztem, kedves olvasóim, és pont az elmúlt hét utazásai azok, amik miatt e fénytollat megragadtam.

 Akármerre jártam, végül mindig a tengernél kötöttem ki, e varázsos víztükörnél, ami mindig elkápráztat színeivel. Cádizban a hideg napban megcsillanó kék óceán, Málagában a bennsőségesen zöld, biztonságot adó Mediterráneum. Tarifa-ban, amikor  megláttam Afrika partjait, mintha a világ végén állnék, úgy, mint egykor Sztambulban, Ázsia földjét kémlelve. Azt éreztem, mint a görögök Héraklész oszlopainál: Hajós, ne tovább! Gibraltárban ugyan ma csak két korinthoszi-jellegű bronzrúd jelzi a letűnt idők mítoszait, de tudatja az arra látogatóval: egy új világ küszöbén áll. 

 Két éve lehetett, amikor Savaria mellé várost választottam magamnak: lángolt a lelkem, ha Barcelonára, régmúlt idők tengernyi emlékének köveit és a nagyravágyó technokrata emberiség üvegpalotáit őrző Örök Városra gondoltam. És íme! A szenvedély visszahozott. Az Óváros kikötőjében lehorgonyzom izgatottságtól lángoló lelkem, hogy újra végigjárjam a Barri Gótic-ot, el-elidőzve Ramón Berengár lovasszobránál, Augustus templománál, a Moncada család ősi fészkénél és hogy imádkozzam hazám lelki üdvéért és megújulásáért a Santa Eulalia katedrálisban, ahol közel 800 éve Árpád–házi Jolánta és I. (Hódító) örök hűsűget esküdött egymásnak.

 "Jesus ha recusitat per nosaltres" – zeng még mindig fülemben a húsvéti mise a Santa María del Mar-ban: "Jézus feltámadott érettünk". Várjuk tehát Urunk születését gyertyalánggal, halk szavakkal! Isten áldjon benneteket, kedves olvasóim!

  

Gondolatok főzés közben

Maguk az Árpád-kor nagy történészkoponyái állítják, hogy korszakuk a legrégebb óta és legjobban kutatott a magyar történelem időszakai közül. 

 Az ok - mondják ők - nagyon egyszerű: az Árpádok, amellett, hogy az egyetlen igazi nemzeti dinasztiát jelentik történelmünkben, az ő idejük alatt nagyhatalom, vagy legalábbis a nyugati államok által egyenrangú félként kezelt királyság voltunk. Így kerülhetett sor arra, hogy a messzi nyugattal is frigyre lépett a magyar, ahogy ezt már megírtam, az Aragón Koronával két dinasztikus házasságot is kötöttünk. Ott, távol tudtak arról, hogy III. Béla erős uralmat hagyott fiára, Imrére, így II. (Tiszta) Alfonz aragón uralkodó - a Katalán Grófság és az Aragón Királyság egyesítőjének fia - legidősebb lányát, Konstanciát adta hozzá Béla elsőszülött fiához, Imréhez. Végülis nem ezen a vonalon örökődött a hatalom, hiszen az aragón lánytól született III. László korán elhunyt. A régens, Imre öccse, András ragadta magához a hatalmat, hogy II. András királyként a 13. század második leghosszabb ideig regnáló Árpádja legyen. 

 I. (Hódító) Jakab, a harcos király, aki kisöpörte a mórokat Valenciából, meghódította Mallorcát és diplomácia révén megszerezte Szicíliát és Közép-Itáliát, tudta, hogy II. András Jeruzsálem élére vágyik. Tudta, hogy a magyar király az akkor fennálló keresztes állam, a Latin Császárság urának lányát, Jolántát vette el Gertrúd halála után. Tudta, hogy András jó viszonyban van III. Ince pápával és az ő közvetítésén keresztül kelt egybe Árpád-házi Jolántával. 

 A minap levelet kaptam volt csoportársamtól, egy francia leányzótól. Találkozni szeretne velem. Nos, úgy tűnik a dinasztikus kapcsolatokról való kiselőadásommal bogarat ültettem a fülébe, hisz az aláírás a levél végén csak ennyi volt: "Franciaország királynéja".

 Ilyen ügyeken gondolkodtam én Szent András havának első napján, míg rotyogott a karaj a serpenyőben és egy pohár borocskát kortyolgatattam némi olivabogyó és paradicsom társaságában.

Kedves olvasóim! 

Jó pihenést a hétvégére, Isten áldjon benneteket! 

Homály és mítosz avagy külföldiek rólunk, magyarokról

A délutáni - legalábbis elsőre - komolytalannak tűnő téma után két mai esemény is indított arra, hogy lejegyezzem tapasztalataim arról, mit gondolnak rólunk Európa többi fiai.

 Sajnos két negatív eset nevettetett meg először, hogy aztán elkeserítsen. Mindkettő franciákkal esett meg. A liftben utaztam osztrák lakótársammal, Bernhard-dal és Cécile-lel, a kis francia barnával. A srác németül váltott pár szót telefonon. Mikor lerakta, nevettem egyet. Cécile megkérdezte, azért értettem-e a németet, mert a magyar hasonlít rá. Fel kellett világosítanom, hogy a magyar nyelv tetszik nem tetszik (ezt így nem mondtam spanyolul) nem tartozik még csak az indoeurópai nyelvcsaládba sem, nemhogy a német rokona lenne.

 Ma pedig szintén egy francia kolléga kérdezte meg, hogy nálunk ugye cirill betűkkel írnak. 

Nos, ezek után elszomorodtam, de erőt is kaptam. Legalább annál komolyabban veszem a kultúrmissziós tevékenységem. Igyekszem a ködből kirántani hazámat. 

Ami nem vész ködbe, azt mítosz övezi. Távoli ország, mesés Kelet, persze szimbolikusan az ismeretlen egzotikumát értve alatta. Talán ezért szerepel Magyarország oly sokat a régi katalán irodalomban. Nem, mint konkrét földrajzi hely, hanem mint Európa távoli zuga. 

Ez ma már azért formálódott. A spanyolok, akikkel beszéltem és nálunk jártak, még most is mint egy mítoszról mesélnek, mikor beszámolnak magyarországi látogatásukról. A történelmünket illeti köd élményekkel, csipős és érdekes ízekkel, látvánnyal és fürdőkkel vegyül, így formálva mítoszt: nálunk minden szép és jó. Hála a Jóistennek, hogy így érzik! Mítosz nélkül nem létezhet az ember!

"Jó étvágyat!" avagy a vásárlás rejtelmei

Tudom, kedves olvasóim, régen jelentkeztem. Az igazat megvallva, nem sok minden történt velem. Csendes itt az élet, de minden nap feltárul valami új a spanyol nyelv rejtelmeiből, érdemes tehát minden reggel felkelni.

 A minap egy nagy áruházban vásároltam. Szokás szerint igyekeztem megfigyelni az embereket. És a felfedezés! Alapvető különbségeket tapasztaltam a nők és a férfiak vásárlási szokásaiban. Ez főként abban áll, hogy miket vesznek és esznek. 

 Az ifjú hölgyek kosarában a kövekező cikkek lapulnak:

- magvak

- csomagolt, teljes kiőrlésű kenyér

- csoki

- joghurt

- gyümölcslé

- mélyhűtött zöldség

 A fiúkéban pedig:

- virsli

- mélyhűtött pizza

- paradicsompüré

- egyéb mélyhűtött dolgok, lasagna stb.

- krumpli

- sör

 Nem kommentálom a fentieket, csupán leírom, hogy én mit szoktam vásárolni:

Alapvető élelmiszerek:

- KENYÉR (friss bagett)

- BOR (mostanában navarrai)

- HAL (tonhal)

"Kiegészítők":

- olivabogyó

- tészta

- paradicsom 

- főzőtejszín

- burgos-i sajt (kemény, semleges ízű, gyümölcs mellé kitűnő)

- fokhagyma

- hátszín

- egyéb halak (tintahal, polip)

- házi krokett (sonkával töltött)

- tonhalas batyu (ki kell sütni)

- gyümölcs (barack, dinnye, chirimoya - édes déligyümölcs)

- görög joghurt

- csokoládé

- eperlekvár

Jó étvágyat!

        

El Caballero de Ciudad Real avagy grafikon, fokhagyma és kötőmód

Talán itt az ideje annak, hogy valami könnyebb vagy ha úgy tetszik - bár nem szeretem ezt a szót - földhözragadt bejegyzést írjak. Nos, ehhez mi sem egyszerűbb, mint lejegyezzem a mai nap történéseit.

Nem kapkodva, nyugodtan beértem be a délelőtti előadásra. Pontos időt nem mondok, lényeg, hogy nem kellett korán kelnem. Josefina Cuesta tanárnő - a keresztnevétől kiráz a hideg - kemény küzdelemben próbálta fenntartani a teljes évfolyam figyelmét, ahogy az 1945 és '47 közötti világgazdasági tendenciákat elemezte grafikonok segítségével, amik ráadásul alig látszottak. Az egyik kolléga - akivel már lepacsiztam, de borzasztó a névmemóriám. legyen mondjuk Juan-t - el is hagyta a termet. Így a százból kilencvenkilencen maradtunk, levegő nélkül. Mikor megkönnyebbülve baktattam ki a teremből, egy sláger járt a fejemben: "Mit főzzek ma magamnak?". De a bejáratnál rengetegen tülekedtek, nem tudva mivégre. Majd ahogy átverekedtem magam a tömegen, egy félkört láttam, középen Juan-nal, aki egy hangosbeszélőn keresztül petíciót olvasott fel: "Nem tűrhetjük, hogy az 1500 eurós tandíjunk csak úgy eltűnjön, szereljenek fel minden termet írásvetítővel, több géptermet" - sorjáztak a követelések és Juan, aki pár nappal ezelőtt csak egy laza egyetemistának tűnt, aki rögtön gratulált, hogy itt vagyok és mondta, hogy majd menjünk egyet sörözni, politikussá lépett elő és beszéde során többször is megtapsolta a legalább száz fős hallgatóság. 

 Miközben hazafelé ballagtam, életem egyik sarkkövén, a fokhagymán gondolkodtam. Egy jó étel alapja a helyesen elkészített fokhagyma. Nos, én próbáltam már olivában pirítani, párolni, reszelve hozzáadni a szószhoz, felvágni, fokhagymanyomóval préselni. És: Heuréka!

Felvagdalás után vajban kell megpárolni! Így őrzi meg legjobban az illatát és az ízét! Miután a keddi kagylót így, párolt fokhagymás vajban főztem ki, gondoltam, fogjuk kicsit vissza a talján tradíciót, ami az olivaolajatt illeti! Ennek szellemében megszületett a második legjobb tésztaétel, amit valaha főztem: a "Pasta a la Salamanca" név már foglalt - mert az az első - így még gondolkodnom kell a néven. Summa summarum. Egy fő részére:

100-120 g spagóca (a félkilós zacskó negyede)

4-5  tisztességes gerezd fokhagyma

1 doboz tonhalkonzerv (a pici elég)

10-15 szem olivabogyó 

(na jól van, ezen hozzávaló Drága Keresztanyám leleménye)

1 doboz főzőtejszín

1 ek vaj

só

oregano

petrezselyem

A főzés élvezetéhez hozzájáruló pohár fehérbor kitöltése után felteszem forrni a vizet és hozzáadom a sót. Felvágom a fokhagymát és vajban 4-5 percig párolom (fedő, nehogy elillanjon az íz! - előre is elnézést kérek a főzésben jártas olvasóim/olvasóNŐimtől ezen megjegyzésért). Hozzáadom a tonhalat és a félbevágott olivabogyókat, majd sütögetem némileg magasabb lángon, szintén kb. 5 percig. Megfűszerezem a kedvencekkel - oregano és petrezselyem - majd még egyet rottyantok rajta. Eddigre már al dente kifőtt a tészta, amit leszűrés után hozzáöntök. A közben kiürült poharat újratöltöm és azzal tálalom, forrón! Rövid ima után elfogyasztom. 

A főétel után még magamhoz vettem egy kis desszertet, így az ebéd vége már jócskán belenyúlt a sziesztaidőbe. Ezt pihenésképp néhány magyar nyári sláger és régebbi darabok hallgatásával töltöttem. Majd négy óra felé átnéztem, mit vettünk eddig a spanyol tanfolyamon. Mint már írtam, főként olaszokkal, pár némettel, néhány angollal és horribile dictu egy franciával kerültem egy csoportba. Végre elkezdtük a kötőmód igeidő-viszonyainak vizsgálatát! A Galla-féle szénbányász jelenet főhősét idézve: "De jó, éppen ezért vagyunk itt".

Sokan vidulok továbbra is azon, hogy a külföldiek, de leginkább az angolok és a franciák - persze a spanyolok is - egyszerűen  képtelenek függetleníteni magukat anyanyelvül kiejtésétől. Persze, nekik van igazuk, nekünk magyaroknak kellett vérrel s verítékkel anyanyelvünktől alapjaiban különböző nyelvtant és persze kiejtést megtanulni. És bár lehet, hogy egy angol könnyebben megtanul spanyolul, de akármilyen szintet is ér el, képtelen függetleníteni magát anyanyelve kiejtésétől. Andrea kolléga, mikor felszólította a tanárnő, "Allora"-kezdéssel állt neki a feladatnak. Illetve mosollyal és fejrázással adta tudtára Immaculada (jelentése: Szeplőtelen, gyönyörű, ráadásul ávilai) tanárnő Giuliának, hogy olyan nincs a spanyolban, hogy "funcionamente", hanem az "se funciona" (=működik, "funkcionál"). 

Summa summarum: mi Vergiliust írunk és mondunk és nem Vergilio-t, Virgilio-t, Virgil-t és Vergil-t, mert a latin költőt Vergiliusnak hívták.  Erre legyünk büszkék!

Hazafelé menet beszélgettem Claire-rel, az ír kolleginával, aki nem csak spanyolul, de franciául és japánul is tud! Le a kalappal! Az egyetlen problémám az volt, hogy bár nagyjából értettem, mit akar mondani spanyolul, de annyira brit kiejtéssel beszélt, hogy önkéntelenül átváltottam angolra, aztán a fejemhez kaptam, ő mosolygott! Kedves lány, de nem Caterina (lásd: keddi bejegyzés). Ahogy hazaértem, Fernando fogadott pizsomában, szipogott, megfázott ő is. Lementem az edzőterembe két utcával arrébb, futottam pár kilométert, meg gyúrtam mellre és vállra (végre egy trendi mondat ebben a régieskedő, ahisztokrata nyelvezetben!:) Persze, mire visszaértem, Fernando szobája tárva nyitva, zsibongás, ennyit a SPANYOL nátháról!

 

Na, jó rendben, de mi az, hogy Caballero de Ciudad Real? Nos, ez nem egy a Primera División-ban focizó játékos mellékneve: hanem egy ócska fordítás: Fehérvári Huszár. :D

Isten áldjon mindannyiótokat! 

"Te mit keresel itt?" - avagy a kozmopolitizmus dicső bája

A mindennapokban kérdezősködünk egymástól, viszont általában jelentéktelen dolgokat. Az igazán fontos kérdéseket magunknak tesszük fel. Igen letisztult jellemre és érett lélekre vall, aki az önmagának feltett kérdésekre mindig tudja a választ.

Kíváncsi voltam, milyen lesz az első spanyolóra, de illúzióim nem voltak. Tapasztalataim szerint az ember nehezen lehet önmaga egy nyelvórán, különösen, ahol sokan vesznek részt. Nem csak a nyelvi nehézségek miatt kénytelen torzítani a véleményén, a könnyebb ismerkedés és barátságos színben való feltűnés miatt életének alappilléreit is nehezen mutatja meg. "Hazudjunk bátran, csak helyesen, nyelvi hiba nélkül tegyük" - szólt eddigi nyelvtanáraim tanácsa. A beszélgetésfoszlányok egy nyelvi jelenség gyakorlása végett jelentéktelen témákról szólnak. Ez nem más, mint a kozmopolitizmus dicső bája. Először vagy nyelvtanuló és csak messze-messze utána következik, hogy magyar. Ha a tanárnő horribile dictu azt is mondja, járt Budapesten, legfeljebb bólogathatsz, egyet érthetsz vele: "Igen, nagyon szép város Budapest". A magyarság, s általában véve a nemzettudat mellett egyéb fontos témák sem kerülnek elő, ahogy a vallás sem. S hogy miért nem? Mert az úgynevezett "felvilágosodás", a liberalizmus szellemi gyökere tabutémává tette. Tabuvá, amiről nem illik beszélni. Különösen olyan helyen, a nyelvóra. S ha még is vállalkozol rá, kéretik hozzátenni: "tudom, ez magánügy, ez a személyes véleményem". Pedig ez otromba hazugság. Krisztus tárt karokkal fordult az ember felé, s értünk, mindannyiunkért hullajtotta vérét. Tehát nem a magánügye volt.

Az óra végén az olasz kollegina - pármai, ez felcsigázott - hátrafordult és nekem szegezte a kérdést: "Te mit keresel itt?". Persze hozzátette, hogy szerinte beszélek olyan jól spanyolul, hogy ne kelljen ide járnom, legalábbis nem közép-, hanem felsőfokú csoportba. Röviden beszélgettünk. Őszintén szeretem az olasz könnyűzenét, néhány énekest, zenekart is mondtam neki, de ő röviden nyugtázta: ő nem szereti. Nem szereti, biztos Krisztina Akárkicsodát hallgat vagy a jóistentudja, mit. A lényeg, hogy pármaiságának, talján tüzének illúziói azonnal elpárologtak előttem. 

Kérdése - persze általános értelemben - viszont egészen hazáig foglalkoztatott: "Te mit keresel itt?". "Spanyolul tanulsz, hogy elősegítsd a két kultúra kapcsolatát, hogy világot láss és hogy egy mélyen érző nép nyelvét megtanuld?" - sorjáztak bennem a lehetséges válaszok a katedrális felé vezető úton.  Azt hiszem, ezekért is, de talán leginkább azért, hogy megmutassam - ahogy az első bejegyzésben írtam - "Magyarország oly távol, mégis közel" van Európához, ide tartozunk, ha akarunk, ha nem. Röviden elmosolyodtam ezen a közhelyes gondolaton.

Majd lassan, mintegy gyógyírként az iménti csalódásra, mielőtt hazaértem, előderengett Caterina arca, a toszkán lányé, aki egy régi nyáron oly pajkos mosollyal hozta ki a rosso-mat Luccában, hogy még a nevemet is elfeledtem egy pillanatra. Talán visszatérek és feleségül veszem...

Mens sana in corpore sano avagy Kaszap István életszentsége

Ép testben ép lélek - hagyja el ajkunkat oly gyakran a latin szentencia. Juvenalis római író kívánalma - "Orandum ut sit mens sana in corpore sano", azaz "Imádkozzunk, hogy ép testben ép lélek LEGYEN" - talán fel sem fogjuk, mennyi mindent sűrít magában ez az egyszerűnek és a sok használat miatt közhelyessé vált intelem. De ki az közülünk, aki képes a megvalósítására?

 Kaszap István  boldoggá avatását kell szorgalmaznunk, minden lehetséges módon. (lásd: www.kaszapistvan.com) S hogy miért? Pontosan azért, mert ő formált a profán római intelemből életszentséget. Egyetemes érdemei mellett mélyen magyar sors az övé: a fiatal székesfehérvári ciszterdiák a jezsuita rendet választja, Krisztus katonáit, a hit kérlelhetetlen és igaz védelmezőit, akiket még Európa katolikus uralkodói fosztanak meg rendházaiktól, mert tudásukkal, állhatatosságukkal gátat jelentenek a "fejlődésnek". S Kaszap a 20. században lesz jezsuita. Még gimnazistaként kiemelkedő tanulmányi eredményt tudhat magáénak, emellett atletizál, s ezt egész életében folytatja, következetesen sportol, amellett, hogy pallérozza szellemét. Szívfacsaró sorsa - fiatalon hunyt el embertelen szenvedések közepette -  megrázó, de felemelő, s megtisztító és katartikus. Szívfacsaró, ha az emberi fájdalmakat nézzük, de megtisztító, ahogy Kaszap viselte őket, végig tudva, hogy oda igyekszik, ahol örökre megszabadul minden kíntól. Gondoljunk bele: legtöbbünk vállára közel sem kerül ekkora kereszt! Viseljük hát azokat még nagyobb állhatatossággal! 

"Miért kellenek MA a szentek, miért kellenek a boldogok?" - kérdezhetné bárki, kiváltképp református olvasóim. Nem az ereklyék miatt. Nem afféle propaganda eszközei ők. Már semmiképp sem. Életszentséget nyújtanak nekünk, emberek ők is, mint mi magunk, de segítenek közelebb kerülni Krisztushoz, Megváltónkhoz.

Imádkozzunk együtt, hogy Kaszap István hozzá méltó helyre, a magyar boldogok közé kerüljön!

"Egész szívvel kérlek, ó Jóságos Jézus, dicsőítsd meg fiadat, Kaszap Istvánt, hogy aki szeretetben szolgádnak választottál és szenvedéseidben részesítve magadhoz vontál, a tiszta ártatlanság, a hősi szeretet és a mindhalálig való hűség ragyogó példájaként, mint a te szentséges Szíved ifjú magyar szentjét mihamarabb oltárainkon tisztelhessük, a teljes Szentháromság dicsőségére. Ámen"

Az eszményi asszony avagy milyen is lehetett Árpádházi Jolánta

A középkor krónikásai az adatok közlése közben meg-megállnak egy pillanatra és arról regélnek, milyen is volt, milyen is lehetett történetük egy-egy alakja. Nem tesz más másként a Jakab király élete című munka szerzője, Miedes aragón történetíró sem, aki királynénk halálakor - 1251 október 12.-én hunyt az aragóniai Huescában - így elmlékezik Jolántánkra:

"Ez a hercegnő nagyon bátor és szerény volt, tele kitűnő tulajdonságokkal. A király szerelmetes és termékeny asszonyának tudta őt, aki nemcsak magjaik felnevelésében, de a politikai tanácsadás terén is jeleskedett. Követte urát úgy háborúban, mint békében, anélkül, hogy ebben meggátolta volna a gyakori gyermekvárás és szülés. Hadjáratok idején, a fegyverek zaja közepette ő jelentette a fényt édes gyermekeinek, egyszóval: méltó volt a király gyengédségére és megérdemelten láthatta, miként gazdagodnak fiai oly sok országgal"

S valóban - a szakirodalom ebben egyetért - királynénknak nagy befolyása lehetett Jakabra, hogy a Hódító kire mit hagyjon többször átfogalmazott végrendeletében, hogyan ossza fel nyugat-mediterrán birodalmát. De erről, kedves olvasóim, majd legközelebb.

(A képen Jolánta szarkofágja látható, amit a Vallbona de les Monges (sp. V. de las Monjas) -beli ciszterci apácák őriznek immár hétszázötven éve.)

Négy Dél avagy utazás Andalúziában

Isten ajándéka, ha az embernek olyan ismerősei vannak, akivel ha megbeszél, eltervez valamit, az meg is valósul. Számtalan világnézeti vitánk dacára azt mondhatom, Zalán cimborám ilyen. A gimnáziumi évek alatt talán a rockzene hozott minket közel egymáshoz, de most, négy évvel az érettségi után azon kevés - egy kezemen meg tudom számolni - egykori osztálytársaim közé tartozik, akivel tartom a kapcsolatot. Családjával két hétig nyaralt Málaga környékén, ezért elhatároztuk, nyolcszáz kilométer ide vagy oda, elutazom délre, önkéntes száműzetésem második hetében.

 A hatalmas madridi Atocha pályaudvar üveg alatt őrzött örökzöld lombjai, majd a csaknem háromszázzal rohanó AVE-gyorsvonat okozta csodálkozásból csak akkor ocsúdtam fel, mikor csaknem harminc fok meleg, ékszínkék ég és az elém kocsival kijött mosolygó barátom a pályaudvaron tudatosította bennem: Andalúziában vagyok, mégpedig legnagyobb városában, a hatszázötvenezer lakost számláló Málagában. De ami a legfontosabb: Délen!

 Az ott töltött egy hét álmos napjai lassan peregtek, sok pihenéssel, néhány rövid városi sétával és egy hegyi túrával. Ötödik családtagnek éreztem magam és annak is tekintettek Zalánék, míg ott laknam náluk, az apartmanban.

 Mégis, arra voltam igazán kiváncsi, milyen a Dél itt. Olyan-e, mint a dalmát Dél Velence egykori dicsőségét örökül hagyó középkori városkáiban kanyargó keskeny utcák koraesti nyugalmába vegyülő csalogató fokhagymaillat, mint az Adria mélykék tisztasága és büszkén ragyogó mészkősziklái? Vagy mint a lágy pasztellszínekben elterülő, a modern olasz irodalmi nyelvet adó toszkán Dél, a még tűzrőlpattant rosso és már bölccsé érett chianti hazája, kicsiny kápolnáinak egykori festőzsenik készítette oltárképei? Vagy ennél is több? Pannónia dele, ahol szeptember első napjaiban ízes dió, habos alma és mézédes szőlő kerül az asztalra az anyaföld bazaltjának ízét magában megőrző rizling mellé? Nos, a koraesti tengerparti séta során megbizonyosodtam: ez csak - igen, ez értékítélet - afféle Negyedik Dél.

 Messze vannak ide Sevilla, Granada és Córdoba világhírű épületei: a Costa del Sol a pénzköltésről szól. Itt háttérbe szorultak a hagyományos tapas-bárok a gyorséttermekkel szemben, több a tengerparti gagyiárus, mint a kápolna. A tenger színe fakó, szürkés, alig érezni benne a sót: az élet sóját. Csupán a test kipihenésére alkalmas a Negyedik Dél. Itt bizony megvalósíthatatlan Hamvas parancsértékű  javaslata: keljünk korán, ugorjunk fejest a szikláról és a könnyű reggeli séta után elfogyasztott reggeli közben jusson eszünkbe, micsoda szerencse, hogy itt vagyunk! 

 

Azért én mégis hogy itt lehettem, mert mindennél többet ért, hogy szeretetben és önzetlenül láttak vendégül. Egy hosszú, álmatlan éjszaka buszon, alvás a madridi Retiro parkban és éjfélkor már itthon is voltam, visszatértem az Aranyvárosba.

Az Aranyváros

Mint látjátok, kedves olvasóim, blogom egy esszével indítottam. "Rendben, szép és jó, hogy érdekelnek nyolcszáz éve történt dolgok, de mi van veled a mindennapokban?" - kérdezhetnétek.

 Nos, a napra pontosan három hét alatt, amióta megérkeztem a messzi nyugatra, történt velem egy s más. Anekdoták, apró kedvességek, jóízű beszélgetések éppúgy eszembe jutnak, mint csodás városok, utcák, terek, szebbnél szebb helyek.

 A diákszálló álmatlan éjszakáit és az albérletkereséssel töltött reménytelennek tűnök nappalait elválasztotta valami, valami, a menedéket nyújtott: El Trastero. A kedves kis sarki kocsmában már a második este felismert a csapos és már hozta is a pohár fehérborom és a tapa-t. A spanyolok ugyanis - helyes szokás - mindig csipegetnek valamit az italuk mellé. Ez gyakran egy szelet kenyér egy darabka hússal, pár szem olivabogyó vagy egy kis szelet tortilla, azaz krumpis tészta tortaformában. Ezt hívják tapa-nak, vagyis fedőnek, az eredete ugyanis egyesek szerint a középkorra megy vissza, amikor is a Santiago de Compostellába - lat. Campus stellae, azaz Csillagmező - igyekvő fáradt zarándokok, ha betértek egy fogadóba, azt kapták étekül, ami a leginkább kéznél - vagyis a fedőn - volt és nem tellett mást tenni, csak odatenni a vendég elé. Tapas, tapas, tapas.

 A harmadik este végül fedél került a fejem fölé és a közel ötven kilónyi útiholmim végre lekerült a vállamról, hogy a gardróbszekrényben pihenjen. Íróasztal, ágy, éjjeliszekrény, ruhásszekrény - következnek fontossági sorrendben szobám bútordarabjai. Külön kis fürdőszobám pedig maga a szabadság, legalábbis felejteti kicsiny, belső gangra néző ablakom miatt olykor érzett bezártságot. A bezártság azonban rögtön eltűnik, ahogy kilépek az ajtón és kedves, nyitott szobatársaimmal találkozom. Fernando: elsőéves biológia szakos hallgató Toledóbó, mégis a Sevillának húz, legalább annyira szereti a rákot, mint én. Gambas a la plancha - azaz serpenyőben sült garnélarák. Ricísimo - azaz nagyon gazdag, vagyis finom. Daniel: jogásztanonc, őt inkább a számítógépes játékok érdeklik, azt viszont remélem elmeséli egyszer, hogy hogyan került szülővárosából, Pontevedrából - Galícia, Észak-Nyugat Spanyolország - Tenerife-re, a Kanári-szigetekre és onnan ide, az Aranyvárosba.

 Salamanca-t a helyiek Aranyvárosnak (Ciudad Dorada) nevezik, aminek az az oka, hogy a homokkőből épült középkori épületek és a fontosabbak - például a katedrális - apró részletességgel készített gyönyörű faragványokkal díszített reneszánsz homlokzatai arany benyomását keltik, főleg éjszaka, mikor fényben tündökölnek. Salamanca egyetemi város, százhatvanezer lakójához még sok tízezer egyetemista adódik hozzá évközben, akik - mi:) - megfiatalítjuk a várost, főleg éjszaka, éjfél előtt itt ugyanis nem kezdődik el a mulatás. Szombaton elmentem másik két szobatársammal, a francia Morgan-nal és a sógor Bernhard-dal a városba. A főtéren - Spanyolország egyik legszebbike Salamanca Plaza Mayor-ja - találkoztunk, ahonnan felkerestünk néhány bárt. Nos a szórakozóhelyek és bejárataik is tömve voltak ifjakkal. Főként persze spanyolokkal, de nagyon sok helyett lehetett francia szót is hallani: a külföldi diákok legnagyobb része francia, akik egymás közt, afféle kolóniát alkotva, anyanyelvükön társalognak a "grandeur" jegyében. Persze nem tapasztaltam fennhéjázást, nem általánosítok. Az egyetlen problémám mindössze az, hogy az emberek jó része mintha önkéntelenül lecserélné hazáját az Erasmus-állampolgárságra: afféle "Vigyázzunk, nem mondjunk valami sértőt a másiknak azzal, hogy őszintén beszélünk beszélünk hazánkról"-mentalitás ez. De ettől, Istenem, óvj meg engem! A spanyolokkal áldott Puskás Öcsi révén tökéletesen kijövök, sőt! Tegnap a könyvtárban egy srác ült oda mellém cimbizni és Pancho nem is került szóba! 

 Az esti mise prédikációját jórészt megértettem, így az arkangyalok vigyázzanak rátok, drága olvasóim, Isten áldjon meg benneteket!

 

Hongría, tan lluni, tan a prop

Hongría, tan lluni, tan a prop - Magyarország messze, mégis oly közel. Ezen a címen szervezünk jövőre közös történeti kiállítást a katalán Generalitat-tal. A tervek - melyek az elrejtett, de a "katalán-magyar" google-varázszóra előkerülő magyar híradásban és a Museu d'Historia de Catalunya (Katalán Történeti Múzeum) honlapján is olvashatóak - szerint 2009 márciusától a Katalán Történeti Múzeumban, szeptembertől pedig a Nemzetiben tekinhetjük végig a magyar és az aragón korona kapcsolatait az Árpád-korban és Mátyás idején. Igazságos királyunk Aragóniai Beatrix-éről sokat tudunk, de mi a helyzet a korábbi frigyekkel?

 Két dinasztikus házasság köttetett a két királyság között abban az időben, amikor mindkettő, a magyar és aragón-katalán korona is Európa középhatalmának számított, s hogy ennél hispán barátaink többre vitték, abban bizony a mi fehérnépünknek is szerepe volt. III. Béla - ma is méltatlanul alig ismert - királyunk fia, Imre Aragóniai Konstanciát vette el 1190 körül, a 12-13. század fordulóján, amikor mindkét állam felemelkedőben volt. A különböző források ellentmondásosái miatt a frigy részletei máig tisztázatlanok,  a feladat tehát adott!  

 Valamivel talán ismertebb, de egyáltalán nem köztudott II. Andrásunk - nem a gyűlölt Gertrúd, hanem a francia Courtenay Jolántától született - lánya, Árpádházi Jolánta és I. Hódító Jakab násza.  Miután Jakab vérfertőzés gyanúja vagy legalábbis ürügye miatt elválik első nejétől, a számára egyébként komoly hozományt és politikai előnyt jelentő Kasztíliai Eleonórától, hat évvel később, 1235-ben veszi el a krónikákban a világ legszebb hölgyének megénekelt Jolántánkat. De mik is ezek a krónikák?

 Közel négy változatát ismerjük annak a "La filla del rei d'Hongria" (Magyarország királyának leánya) címet viselő történetnek, ami arról szól, miképp került királylányunk hazánkból a messzi nyugatra.  Nos, ahogy egyre közelebb kerültem a katalán nyelven megírt műhöz - és most jön a csattanó - sajnos rá kellett jönnöm, hogy itt bizony nem egy krónikáról van szó, hanem egy toposzokkal átszőtt meseszerű történetről, amelyenek vezérfonala több korabeli, azaz 14. századi műbrn felbukkan. A királykisasszonyt, mivel anyja halála után apja őt akarja elvenni, elűzik otthonról, hajóra száll és ahol a tenger partra veti, rátalál a királyfi, feleségül veszi és az idegen ország királynéja lesz. Csodálatos történet, amivel egy-ketten már foglalkoztak: úgy a piarista szerzetes Kőrösi Albin, aki talán az első hazánkban, aki hispán irodalommal kezdett foglalkozni, mint tanítványa, az egyébként zsidó, de általam kutatűsi érdemei miatt igaz magyarabbnak tartott Brachfeld Olivér, aki éveket szentelt annak, hogy a doktori dolgozatát megírja a régi katalán irodalom magyar vonatkozásairól. Műfordítói tevékenységekének éke pedig Márai számos regényének átültetése spanyolra. 

 Nos, sok mindent tudunk tehát Jolántáról, úgy gondolom azonban, hogy szükség lenne a történeti összefüggések teljes feltárására, kifejteni annak jelentőségét, hogy királylányunk az aragón házba beházasodva keresztülvitte, hogy ne Jakab első feleségétől született fia, Alfonz, hanem gyermekük, Péter (Pere vagy Pedro) a Nagy melléknevet elnyerve III. Péterként átvegye apja hatalmát és immár nemcsak Katalóniát, Aragóniát, a móroktól visszahódított Valenciát, a Baleár-szigeteket és Szardíniát, hanem az általa megszerzett Szicíliát és Közép-Itáliát is magában foglaló nyugat-mediterrán birodalmat hagyjon örökül utódaira.