Az Aranyváros

Mint látjátok, kedves olvasóim, blogom egy esszével indítottam. "Rendben, szép és jó, hogy érdekelnek nyolcszáz éve történt dolgok, de mi van veled a mindennapokban?" - kérdezhetnétek.

 Nos, a napra pontosan három hét alatt, amióta megérkeztem a messzi nyugatra, történt velem egy s más. Anekdoták, apró kedvességek, jóízű beszélgetések éppúgy eszembe jutnak, mint csodás városok, utcák, terek, szebbnél szebb helyek.

 A diákszálló álmatlan éjszakáit és az albérletkereséssel töltött reménytelennek tűnök nappalait elválasztotta valami, valami, a menedéket nyújtott: El Trastero. A kedves kis sarki kocsmában már a második este felismert a csapos és már hozta is a pohár fehérborom és a tapa-t. A spanyolok ugyanis - helyes szokás - mindig csipegetnek valamit az italuk mellé. Ez gyakran egy szelet kenyér egy darabka hússal, pár szem olivabogyó vagy egy kis szelet tortilla, azaz krumpis tészta tortaformában. Ezt hívják tapa-nak, vagyis fedőnek, az eredete ugyanis egyesek szerint a középkorra megy vissza, amikor is a Santiago de Compostellába - lat. Campus stellae, azaz Csillagmező - igyekvő fáradt zarándokok, ha betértek egy fogadóba, azt kapták étekül, ami a leginkább kéznél - vagyis a fedőn - volt és nem tellett mást tenni, csak odatenni a vendég elé. Tapas, tapas, tapas.

 A harmadik este végül fedél került a fejem fölé és a közel ötven kilónyi útiholmim végre lekerült a vállamról, hogy a gardróbszekrényben pihenjen. Íróasztal, ágy, éjjeliszekrény, ruhásszekrény - következnek fontossági sorrendben szobám bútordarabjai. Külön kis fürdőszobám pedig maga a szabadság, legalábbis felejteti kicsiny, belső gangra néző ablakom miatt olykor érzett bezártságot. A bezártság azonban rögtön eltűnik, ahogy kilépek az ajtón és kedves, nyitott szobatársaimmal találkozom. Fernando: elsőéves biológia szakos hallgató Toledóbó, mégis a Sevillának húz, legalább annyira szereti a rákot, mint én. Gambas a la plancha - azaz serpenyőben sült garnélarák. Ricísimo - azaz nagyon gazdag, vagyis finom. Daniel: jogásztanonc, őt inkább a számítógépes játékok érdeklik, azt viszont remélem elmeséli egyszer, hogy hogyan került szülővárosából, Pontevedrából - Galícia, Észak-Nyugat Spanyolország - Tenerife-re, a Kanári-szigetekre és onnan ide, az Aranyvárosba.

 Salamanca-t a helyiek Aranyvárosnak (Ciudad Dorada) nevezik, aminek az az oka, hogy a homokkőből épült középkori épületek és a fontosabbak - például a katedrális - apró részletességgel készített gyönyörű faragványokkal díszített reneszánsz homlokzatai arany benyomását keltik, főleg éjszaka, mikor fényben tündökölnek. Salamanca egyetemi város, százhatvanezer lakójához még sok tízezer egyetemista adódik hozzá évközben, akik - mi:) - megfiatalítjuk a várost, főleg éjszaka, éjfél előtt itt ugyanis nem kezdődik el a mulatás. Szombaton elmentem másik két szobatársammal, a francia Morgan-nal és a sógor Bernhard-dal a városba. A főtéren - Spanyolország egyik legszebbike Salamanca Plaza Mayor-ja - találkoztunk, ahonnan felkerestünk néhány bárt. Nos a szórakozóhelyek és bejárataik is tömve voltak ifjakkal. Főként persze spanyolokkal, de nagyon sok helyett lehetett francia szót is hallani: a külföldi diákok legnagyobb része francia, akik egymás közt, afféle kolóniát alkotva, anyanyelvükön társalognak a "grandeur" jegyében. Persze nem tapasztaltam fennhéjázást, nem általánosítok. Az egyetlen problémám mindössze az, hogy az emberek jó része mintha önkéntelenül lecserélné hazáját az Erasmus-állampolgárságra: afféle "Vigyázzunk, nem mondjunk valami sértőt a másiknak azzal, hogy őszintén beszélünk beszélünk hazánkról"-mentalitás ez. De ettől, Istenem, óvj meg engem! A spanyolokkal áldott Puskás Öcsi révén tökéletesen kijövök, sőt! Tegnap a könyvtárban egy srác ült oda mellém cimbizni és Pancho nem is került szóba! 

 Az esti mise prédikációját jórészt megértettem, így az arkangyalok vigyázzanak rátok, drága olvasóim, Isten áldjon meg benneteket!