Isten ajándéka, ha az embernek olyan ismerősei vannak, akivel ha megbeszél, eltervez valamit, az meg is valósul. Számtalan világnézeti vitánk dacára azt mondhatom, Zalán cimborám ilyen. A gimnáziumi évek alatt talán a rockzene hozott minket közel egymáshoz, de most, négy évvel az érettségi után azon kevés - egy kezemen meg tudom számolni - egykori osztálytársaim közé tartozik, akivel tartom a kapcsolatot. Családjával két hétig nyaralt Málaga környékén, ezért elhatároztuk, nyolcszáz kilométer ide vagy oda, elutazom délre, önkéntes száműzetésem második hetében.
A hatalmas madridi Atocha pályaudvar üveg alatt őrzött örökzöld lombjai, majd a csaknem háromszázzal rohanó AVE-gyorsvonat okozta csodálkozásból csak akkor ocsúdtam fel, mikor csaknem harminc fok meleg, ékszínkék ég és az elém kocsival kijött mosolygó barátom a pályaudvaron tudatosította bennem: Andalúziában vagyok, mégpedig legnagyobb városában, a hatszázötvenezer lakost számláló Málagában. De ami a legfontosabb: Délen!
Az ott töltött egy hét álmos napjai lassan peregtek, sok pihenéssel, néhány rövid városi sétával és egy hegyi túrával. Ötödik családtagnek éreztem magam és annak is tekintettek Zalánék, míg ott laknam náluk, az apartmanban.
Mégis, arra voltam igazán kiváncsi, milyen a Dél itt. Olyan-e, mint a dalmát Dél Velence egykori dicsőségét örökül hagyó középkori városkáiban kanyargó keskeny utcák koraesti nyugalmába vegyülő csalogató fokhagymaillat, mint az Adria mélykék tisztasága és büszkén ragyogó mészkősziklái? Vagy mint a lágy pasztellszínekben elterülő, a modern olasz irodalmi nyelvet adó toszkán Dél, a még tűzrőlpattant rosso és már bölccsé érett chianti hazája, kicsiny kápolnáinak egykori festőzsenik készítette oltárképei? Vagy ennél is több? Pannónia dele, ahol szeptember első napjaiban ízes dió, habos alma és mézédes szőlő kerül az asztalra az anyaföld bazaltjának ízét magában megőrző rizling mellé? Nos, a koraesti tengerparti séta során megbizonyosodtam: ez csak - igen, ez értékítélet - afféle Negyedik Dél.
Messze vannak ide Sevilla, Granada és Córdoba világhírű épületei: a Costa del Sol a pénzköltésről szól. Itt háttérbe szorultak a hagyományos tapas-bárok a gyorséttermekkel szemben, több a tengerparti gagyiárus, mint a kápolna. A tenger színe fakó, szürkés, alig érezni benne a sót: az élet sóját. Csupán a test kipihenésére alkalmas a Negyedik Dél. Itt bizony megvalósíthatatlan Hamvas parancsértékű javaslata: keljünk korán, ugorjunk fejest a szikláról és a könnyű reggeli séta után elfogyasztott reggeli közben jusson eszünkbe, micsoda szerencse, hogy itt vagyunk!
Azért én mégis hogy itt lehettem, mert mindennél többet ért, hogy szeretetben és önzetlenül láttak vendégül. Egy hosszú, álmatlan éjszaka buszon, alvás a madridi Retiro parkban és éjfélkor már itthon is voltam, visszatértem az Aranyvárosba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése