Homály és mítosz avagy külföldiek rólunk, magyarokról

A délutáni - legalábbis elsőre - komolytalannak tűnő téma után két mai esemény is indított arra, hogy lejegyezzem tapasztalataim arról, mit gondolnak rólunk Európa többi fiai.

 Sajnos két negatív eset nevettetett meg először, hogy aztán elkeserítsen. Mindkettő franciákkal esett meg. A liftben utaztam osztrák lakótársammal, Bernhard-dal és Cécile-lel, a kis francia barnával. A srác németül váltott pár szót telefonon. Mikor lerakta, nevettem egyet. Cécile megkérdezte, azért értettem-e a németet, mert a magyar hasonlít rá. Fel kellett világosítanom, hogy a magyar nyelv tetszik nem tetszik (ezt így nem mondtam spanyolul) nem tartozik még csak az indoeurópai nyelvcsaládba sem, nemhogy a német rokona lenne.

 Ma pedig szintén egy francia kolléga kérdezte meg, hogy nálunk ugye cirill betűkkel írnak. 

Nos, ezek után elszomorodtam, de erőt is kaptam. Legalább annál komolyabban veszem a kultúrmissziós tevékenységem. Igyekszem a ködből kirántani hazámat. 

Ami nem vész ködbe, azt mítosz övezi. Távoli ország, mesés Kelet, persze szimbolikusan az ismeretlen egzotikumát értve alatta. Talán ezért szerepel Magyarország oly sokat a régi katalán irodalomban. Nem, mint konkrét földrajzi hely, hanem mint Európa távoli zuga. 

Ez ma már azért formálódott. A spanyolok, akikkel beszéltem és nálunk jártak, még most is mint egy mítoszról mesélnek, mikor beszámolnak magyarországi látogatásukról. A történelmünket illeti köd élményekkel, csipős és érdekes ízekkel, látvánnyal és fürdőkkel vegyül, így formálva mítoszt: nálunk minden szép és jó. Hála a Jóistennek, hogy így érzik! Mítosz nélkül nem létezhet az ember!