Homály és mítosz avagy külföldiek rólunk, magyarokról

A délutáni - legalábbis elsőre - komolytalannak tűnő téma után két mai esemény is indított arra, hogy lejegyezzem tapasztalataim arról, mit gondolnak rólunk Európa többi fiai.

 Sajnos két negatív eset nevettetett meg először, hogy aztán elkeserítsen. Mindkettő franciákkal esett meg. A liftben utaztam osztrák lakótársammal, Bernhard-dal és Cécile-lel, a kis francia barnával. A srác németül váltott pár szót telefonon. Mikor lerakta, nevettem egyet. Cécile megkérdezte, azért értettem-e a németet, mert a magyar hasonlít rá. Fel kellett világosítanom, hogy a magyar nyelv tetszik nem tetszik (ezt így nem mondtam spanyolul) nem tartozik még csak az indoeurópai nyelvcsaládba sem, nemhogy a német rokona lenne.

 Ma pedig szintén egy francia kolléga kérdezte meg, hogy nálunk ugye cirill betűkkel írnak. 

Nos, ezek után elszomorodtam, de erőt is kaptam. Legalább annál komolyabban veszem a kultúrmissziós tevékenységem. Igyekszem a ködből kirántani hazámat. 

Ami nem vész ködbe, azt mítosz övezi. Távoli ország, mesés Kelet, persze szimbolikusan az ismeretlen egzotikumát értve alatta. Talán ezért szerepel Magyarország oly sokat a régi katalán irodalomban. Nem, mint konkrét földrajzi hely, hanem mint Európa távoli zuga. 

Ez ma már azért formálódott. A spanyolok, akikkel beszéltem és nálunk jártak, még most is mint egy mítoszról mesélnek, mikor beszámolnak magyarországi látogatásukról. A történelmünket illeti köd élményekkel, csipős és érdekes ízekkel, látvánnyal és fürdőkkel vegyül, így formálva mítoszt: nálunk minden szép és jó. Hála a Jóistennek, hogy így érzik! Mítosz nélkül nem létezhet az ember!

"Jó étvágyat!" avagy a vásárlás rejtelmei

Tudom, kedves olvasóim, régen jelentkeztem. Az igazat megvallva, nem sok minden történt velem. Csendes itt az élet, de minden nap feltárul valami új a spanyol nyelv rejtelmeiből, érdemes tehát minden reggel felkelni.

 A minap egy nagy áruházban vásároltam. Szokás szerint igyekeztem megfigyelni az embereket. És a felfedezés! Alapvető különbségeket tapasztaltam a nők és a férfiak vásárlási szokásaiban. Ez főként abban áll, hogy miket vesznek és esznek. 

 Az ifjú hölgyek kosarában a kövekező cikkek lapulnak:

- magvak

- csomagolt, teljes kiőrlésű kenyér

- csoki

- joghurt

- gyümölcslé

- mélyhűtött zöldség

 A fiúkéban pedig:

- virsli

- mélyhűtött pizza

- paradicsompüré

- egyéb mélyhűtött dolgok, lasagna stb.

- krumpli

- sör

 Nem kommentálom a fentieket, csupán leírom, hogy én mit szoktam vásárolni:

Alapvető élelmiszerek:

- KENYÉR (friss bagett)

- BOR (mostanában navarrai)

- HAL (tonhal)

"Kiegészítők":

- olivabogyó

- tészta

- paradicsom 

- főzőtejszín

- burgos-i sajt (kemény, semleges ízű, gyümölcs mellé kitűnő)

- fokhagyma

- hátszín

- egyéb halak (tintahal, polip)

- házi krokett (sonkával töltött)

- tonhalas batyu (ki kell sütni)

- gyümölcs (barack, dinnye, chirimoya - édes déligyümölcs)

- görög joghurt

- csokoládé

- eperlekvár

Jó étvágyat!

        

El Caballero de Ciudad Real avagy grafikon, fokhagyma és kötőmód

Talán itt az ideje annak, hogy valami könnyebb vagy ha úgy tetszik - bár nem szeretem ezt a szót - földhözragadt bejegyzést írjak. Nos, ehhez mi sem egyszerűbb, mint lejegyezzem a mai nap történéseit.

Nem kapkodva, nyugodtan beértem be a délelőtti előadásra. Pontos időt nem mondok, lényeg, hogy nem kellett korán kelnem. Josefina Cuesta tanárnő - a keresztnevétől kiráz a hideg - kemény küzdelemben próbálta fenntartani a teljes évfolyam figyelmét, ahogy az 1945 és '47 közötti világgazdasági tendenciákat elemezte grafikonok segítségével, amik ráadásul alig látszottak. Az egyik kolléga - akivel már lepacsiztam, de borzasztó a névmemóriám. legyen mondjuk Juan-t - el is hagyta a termet. Így a százból kilencvenkilencen maradtunk, levegő nélkül. Mikor megkönnyebbülve baktattam ki a teremből, egy sláger járt a fejemben: "Mit főzzek ma magamnak?". De a bejáratnál rengetegen tülekedtek, nem tudva mivégre. Majd ahogy átverekedtem magam a tömegen, egy félkört láttam, középen Juan-nal, aki egy hangosbeszélőn keresztül petíciót olvasott fel: "Nem tűrhetjük, hogy az 1500 eurós tandíjunk csak úgy eltűnjön, szereljenek fel minden termet írásvetítővel, több géptermet" - sorjáztak a követelések és Juan, aki pár nappal ezelőtt csak egy laza egyetemistának tűnt, aki rögtön gratulált, hogy itt vagyok és mondta, hogy majd menjünk egyet sörözni, politikussá lépett elő és beszéde során többször is megtapsolta a legalább száz fős hallgatóság. 

 Miközben hazafelé ballagtam, életem egyik sarkkövén, a fokhagymán gondolkodtam. Egy jó étel alapja a helyesen elkészített fokhagyma. Nos, én próbáltam már olivában pirítani, párolni, reszelve hozzáadni a szószhoz, felvágni, fokhagymanyomóval préselni. És: Heuréka!

Felvagdalás után vajban kell megpárolni! Így őrzi meg legjobban az illatát és az ízét! Miután a keddi kagylót így, párolt fokhagymás vajban főztem ki, gondoltam, fogjuk kicsit vissza a talján tradíciót, ami az olivaolajatt illeti! Ennek szellemében megszületett a második legjobb tésztaétel, amit valaha főztem: a "Pasta a la Salamanca" név már foglalt - mert az az első - így még gondolkodnom kell a néven. Summa summarum. Egy fő részére:

100-120 g spagóca (a félkilós zacskó negyede)

4-5  tisztességes gerezd fokhagyma

1 doboz tonhalkonzerv (a pici elég)

10-15 szem olivabogyó 

(na jól van, ezen hozzávaló Drága Keresztanyám leleménye)

1 doboz főzőtejszín

1 ek vaj

só

oregano

petrezselyem

A főzés élvezetéhez hozzájáruló pohár fehérbor kitöltése után felteszem forrni a vizet és hozzáadom a sót. Felvágom a fokhagymát és vajban 4-5 percig párolom (fedő, nehogy elillanjon az íz! - előre is elnézést kérek a főzésben jártas olvasóim/olvasóNŐimtől ezen megjegyzésért). Hozzáadom a tonhalat és a félbevágott olivabogyókat, majd sütögetem némileg magasabb lángon, szintén kb. 5 percig. Megfűszerezem a kedvencekkel - oregano és petrezselyem - majd még egyet rottyantok rajta. Eddigre már al dente kifőtt a tészta, amit leszűrés után hozzáöntök. A közben kiürült poharat újratöltöm és azzal tálalom, forrón! Rövid ima után elfogyasztom. 

A főétel után még magamhoz vettem egy kis desszertet, így az ebéd vége már jócskán belenyúlt a sziesztaidőbe. Ezt pihenésképp néhány magyar nyári sláger és régebbi darabok hallgatásával töltöttem. Majd négy óra felé átnéztem, mit vettünk eddig a spanyol tanfolyamon. Mint már írtam, főként olaszokkal, pár némettel, néhány angollal és horribile dictu egy franciával kerültem egy csoportba. Végre elkezdtük a kötőmód igeidő-viszonyainak vizsgálatát! A Galla-féle szénbányász jelenet főhősét idézve: "De jó, éppen ezért vagyunk itt".

Sokan vidulok továbbra is azon, hogy a külföldiek, de leginkább az angolok és a franciák - persze a spanyolok is - egyszerűen  képtelenek függetleníteni magukat anyanyelvül kiejtésétől. Persze, nekik van igazuk, nekünk magyaroknak kellett vérrel s verítékkel anyanyelvünktől alapjaiban különböző nyelvtant és persze kiejtést megtanulni. És bár lehet, hogy egy angol könnyebben megtanul spanyolul, de akármilyen szintet is ér el, képtelen függetleníteni magát anyanyelve kiejtésétől. Andrea kolléga, mikor felszólította a tanárnő, "Allora"-kezdéssel állt neki a feladatnak. Illetve mosollyal és fejrázással adta tudtára Immaculada (jelentése: Szeplőtelen, gyönyörű, ráadásul ávilai) tanárnő Giuliának, hogy olyan nincs a spanyolban, hogy "funcionamente", hanem az "se funciona" (=működik, "funkcionál"). 

Summa summarum: mi Vergiliust írunk és mondunk és nem Vergilio-t, Virgilio-t, Virgil-t és Vergil-t, mert a latin költőt Vergiliusnak hívták.  Erre legyünk büszkék!

Hazafelé menet beszélgettem Claire-rel, az ír kolleginával, aki nem csak spanyolul, de franciául és japánul is tud! Le a kalappal! Az egyetlen problémám az volt, hogy bár nagyjából értettem, mit akar mondani spanyolul, de annyira brit kiejtéssel beszélt, hogy önkéntelenül átváltottam angolra, aztán a fejemhez kaptam, ő mosolygott! Kedves lány, de nem Caterina (lásd: keddi bejegyzés). Ahogy hazaértem, Fernando fogadott pizsomában, szipogott, megfázott ő is. Lementem az edzőterembe két utcával arrébb, futottam pár kilométert, meg gyúrtam mellre és vállra (végre egy trendi mondat ebben a régieskedő, ahisztokrata nyelvezetben!:) Persze, mire visszaértem, Fernando szobája tárva nyitva, zsibongás, ennyit a SPANYOL nátháról!

 

Na, jó rendben, de mi az, hogy Caballero de Ciudad Real? Nos, ez nem egy a Primera División-ban focizó játékos mellékneve: hanem egy ócska fordítás: Fehérvári Huszár. :D

Isten áldjon mindannyiótokat! 

"Te mit keresel itt?" - avagy a kozmopolitizmus dicső bája

A mindennapokban kérdezősködünk egymástól, viszont általában jelentéktelen dolgokat. Az igazán fontos kérdéseket magunknak tesszük fel. Igen letisztult jellemre és érett lélekre vall, aki az önmagának feltett kérdésekre mindig tudja a választ.

Kíváncsi voltam, milyen lesz az első spanyolóra, de illúzióim nem voltak. Tapasztalataim szerint az ember nehezen lehet önmaga egy nyelvórán, különösen, ahol sokan vesznek részt. Nem csak a nyelvi nehézségek miatt kénytelen torzítani a véleményén, a könnyebb ismerkedés és barátságos színben való feltűnés miatt életének alappilléreit is nehezen mutatja meg. "Hazudjunk bátran, csak helyesen, nyelvi hiba nélkül tegyük" - szólt eddigi nyelvtanáraim tanácsa. A beszélgetésfoszlányok egy nyelvi jelenség gyakorlása végett jelentéktelen témákról szólnak. Ez nem más, mint a kozmopolitizmus dicső bája. Először vagy nyelvtanuló és csak messze-messze utána következik, hogy magyar. Ha a tanárnő horribile dictu azt is mondja, járt Budapesten, legfeljebb bólogathatsz, egyet érthetsz vele: "Igen, nagyon szép város Budapest". A magyarság, s általában véve a nemzettudat mellett egyéb fontos témák sem kerülnek elő, ahogy a vallás sem. S hogy miért nem? Mert az úgynevezett "felvilágosodás", a liberalizmus szellemi gyökere tabutémává tette. Tabuvá, amiről nem illik beszélni. Különösen olyan helyen, a nyelvóra. S ha még is vállalkozol rá, kéretik hozzátenni: "tudom, ez magánügy, ez a személyes véleményem". Pedig ez otromba hazugság. Krisztus tárt karokkal fordult az ember felé, s értünk, mindannyiunkért hullajtotta vérét. Tehát nem a magánügye volt.

Az óra végén az olasz kollegina - pármai, ez felcsigázott - hátrafordult és nekem szegezte a kérdést: "Te mit keresel itt?". Persze hozzátette, hogy szerinte beszélek olyan jól spanyolul, hogy ne kelljen ide járnom, legalábbis nem közép-, hanem felsőfokú csoportba. Röviden beszélgettünk. Őszintén szeretem az olasz könnyűzenét, néhány énekest, zenekart is mondtam neki, de ő röviden nyugtázta: ő nem szereti. Nem szereti, biztos Krisztina Akárkicsodát hallgat vagy a jóistentudja, mit. A lényeg, hogy pármaiságának, talján tüzének illúziói azonnal elpárologtak előttem. 

Kérdése - persze általános értelemben - viszont egészen hazáig foglalkoztatott: "Te mit keresel itt?". "Spanyolul tanulsz, hogy elősegítsd a két kultúra kapcsolatát, hogy világot láss és hogy egy mélyen érző nép nyelvét megtanuld?" - sorjáztak bennem a lehetséges válaszok a katedrális felé vezető úton.  Azt hiszem, ezekért is, de talán leginkább azért, hogy megmutassam - ahogy az első bejegyzésben írtam - "Magyarország oly távol, mégis közel" van Európához, ide tartozunk, ha akarunk, ha nem. Röviden elmosolyodtam ezen a közhelyes gondolaton.

Majd lassan, mintegy gyógyírként az iménti csalódásra, mielőtt hazaértem, előderengett Caterina arca, a toszkán lányé, aki egy régi nyáron oly pajkos mosollyal hozta ki a rosso-mat Luccában, hogy még a nevemet is elfeledtem egy pillanatra. Talán visszatérek és feleségül veszem...

Mens sana in corpore sano avagy Kaszap István életszentsége

Ép testben ép lélek - hagyja el ajkunkat oly gyakran a latin szentencia. Juvenalis római író kívánalma - "Orandum ut sit mens sana in corpore sano", azaz "Imádkozzunk, hogy ép testben ép lélek LEGYEN" - talán fel sem fogjuk, mennyi mindent sűrít magában ez az egyszerűnek és a sok használat miatt közhelyessé vált intelem. De ki az közülünk, aki képes a megvalósítására?

 Kaszap István  boldoggá avatását kell szorgalmaznunk, minden lehetséges módon. (lásd: www.kaszapistvan.com) S hogy miért? Pontosan azért, mert ő formált a profán római intelemből életszentséget. Egyetemes érdemei mellett mélyen magyar sors az övé: a fiatal székesfehérvári ciszterdiák a jezsuita rendet választja, Krisztus katonáit, a hit kérlelhetetlen és igaz védelmezőit, akiket még Európa katolikus uralkodói fosztanak meg rendházaiktól, mert tudásukkal, állhatatosságukkal gátat jelentenek a "fejlődésnek". S Kaszap a 20. században lesz jezsuita. Még gimnazistaként kiemelkedő tanulmányi eredményt tudhat magáénak, emellett atletizál, s ezt egész életében folytatja, következetesen sportol, amellett, hogy pallérozza szellemét. Szívfacsaró sorsa - fiatalon hunyt el embertelen szenvedések közepette -  megrázó, de felemelő, s megtisztító és katartikus. Szívfacsaró, ha az emberi fájdalmakat nézzük, de megtisztító, ahogy Kaszap viselte őket, végig tudva, hogy oda igyekszik, ahol örökre megszabadul minden kíntól. Gondoljunk bele: legtöbbünk vállára közel sem kerül ekkora kereszt! Viseljük hát azokat még nagyobb állhatatossággal! 

"Miért kellenek MA a szentek, miért kellenek a boldogok?" - kérdezhetné bárki, kiváltképp református olvasóim. Nem az ereklyék miatt. Nem afféle propaganda eszközei ők. Már semmiképp sem. Életszentséget nyújtanak nekünk, emberek ők is, mint mi magunk, de segítenek közelebb kerülni Krisztushoz, Megváltónkhoz.

Imádkozzunk együtt, hogy Kaszap István hozzá méltó helyre, a magyar boldogok közé kerüljön!

"Egész szívvel kérlek, ó Jóságos Jézus, dicsőítsd meg fiadat, Kaszap Istvánt, hogy aki szeretetben szolgádnak választottál és szenvedéseidben részesítve magadhoz vontál, a tiszta ártatlanság, a hősi szeretet és a mindhalálig való hűség ragyogó példájaként, mint a te szentséges Szíved ifjú magyar szentjét mihamarabb oltárainkon tisztelhessük, a teljes Szentháromság dicsőségére. Ámen"

Az eszményi asszony avagy milyen is lehetett Árpádházi Jolánta

A középkor krónikásai az adatok közlése közben meg-megállnak egy pillanatra és arról regélnek, milyen is volt, milyen is lehetett történetük egy-egy alakja. Nem tesz más másként a Jakab király élete című munka szerzője, Miedes aragón történetíró sem, aki királynénk halálakor - 1251 október 12.-én hunyt az aragóniai Huescában - így elmlékezik Jolántánkra:

"Ez a hercegnő nagyon bátor és szerény volt, tele kitűnő tulajdonságokkal. A király szerelmetes és termékeny asszonyának tudta őt, aki nemcsak magjaik felnevelésében, de a politikai tanácsadás terén is jeleskedett. Követte urát úgy háborúban, mint békében, anélkül, hogy ebben meggátolta volna a gyakori gyermekvárás és szülés. Hadjáratok idején, a fegyverek zaja közepette ő jelentette a fényt édes gyermekeinek, egyszóval: méltó volt a király gyengédségére és megérdemelten láthatta, miként gazdagodnak fiai oly sok országgal"

S valóban - a szakirodalom ebben egyetért - királynénknak nagy befolyása lehetett Jakabra, hogy a Hódító kire mit hagyjon többször átfogalmazott végrendeletében, hogyan ossza fel nyugat-mediterrán birodalmát. De erről, kedves olvasóim, majd legközelebb.

(A képen Jolánta szarkofágja látható, amit a Vallbona de les Monges (sp. V. de las Monjas) -beli ciszterci apácák őriznek immár hétszázötven éve.)