Négy Dél avagy utazás Andalúziában

Isten ajándéka, ha az embernek olyan ismerősei vannak, akivel ha megbeszél, eltervez valamit, az meg is valósul. Számtalan világnézeti vitánk dacára azt mondhatom, Zalán cimborám ilyen. A gimnáziumi évek alatt talán a rockzene hozott minket közel egymáshoz, de most, négy évvel az érettségi után azon kevés - egy kezemen meg tudom számolni - egykori osztálytársaim közé tartozik, akivel tartom a kapcsolatot. Családjával két hétig nyaralt Málaga környékén, ezért elhatároztuk, nyolcszáz kilométer ide vagy oda, elutazom délre, önkéntes száműzetésem második hetében.

 A hatalmas madridi Atocha pályaudvar üveg alatt őrzött örökzöld lombjai, majd a csaknem háromszázzal rohanó AVE-gyorsvonat okozta csodálkozásból csak akkor ocsúdtam fel, mikor csaknem harminc fok meleg, ékszínkék ég és az elém kocsival kijött mosolygó barátom a pályaudvaron tudatosította bennem: Andalúziában vagyok, mégpedig legnagyobb városában, a hatszázötvenezer lakost számláló Málagában. De ami a legfontosabb: Délen!

 Az ott töltött egy hét álmos napjai lassan peregtek, sok pihenéssel, néhány rövid városi sétával és egy hegyi túrával. Ötödik családtagnek éreztem magam és annak is tekintettek Zalánék, míg ott laknam náluk, az apartmanban.

 Mégis, arra voltam igazán kiváncsi, milyen a Dél itt. Olyan-e, mint a dalmát Dél Velence egykori dicsőségét örökül hagyó középkori városkáiban kanyargó keskeny utcák koraesti nyugalmába vegyülő csalogató fokhagymaillat, mint az Adria mélykék tisztasága és büszkén ragyogó mészkősziklái? Vagy mint a lágy pasztellszínekben elterülő, a modern olasz irodalmi nyelvet adó toszkán Dél, a még tűzrőlpattant rosso és már bölccsé érett chianti hazája, kicsiny kápolnáinak egykori festőzsenik készítette oltárképei? Vagy ennél is több? Pannónia dele, ahol szeptember első napjaiban ízes dió, habos alma és mézédes szőlő kerül az asztalra az anyaföld bazaltjának ízét magában megőrző rizling mellé? Nos, a koraesti tengerparti séta során megbizonyosodtam: ez csak - igen, ez értékítélet - afféle Negyedik Dél.

 Messze vannak ide Sevilla, Granada és Córdoba világhírű épületei: a Costa del Sol a pénzköltésről szól. Itt háttérbe szorultak a hagyományos tapas-bárok a gyorséttermekkel szemben, több a tengerparti gagyiárus, mint a kápolna. A tenger színe fakó, szürkés, alig érezni benne a sót: az élet sóját. Csupán a test kipihenésére alkalmas a Negyedik Dél. Itt bizony megvalósíthatatlan Hamvas parancsértékű  javaslata: keljünk korán, ugorjunk fejest a szikláról és a könnyű reggeli séta után elfogyasztott reggeli közben jusson eszünkbe, micsoda szerencse, hogy itt vagyunk! 

 

Azért én mégis hogy itt lehettem, mert mindennél többet ért, hogy szeretetben és önzetlenül láttak vendégül. Egy hosszú, álmatlan éjszaka buszon, alvás a madridi Retiro parkban és éjfélkor már itthon is voltam, visszatértem az Aranyvárosba.

Az Aranyváros

Mint látjátok, kedves olvasóim, blogom egy esszével indítottam. "Rendben, szép és jó, hogy érdekelnek nyolcszáz éve történt dolgok, de mi van veled a mindennapokban?" - kérdezhetnétek.

 Nos, a napra pontosan három hét alatt, amióta megérkeztem a messzi nyugatra, történt velem egy s más. Anekdoták, apró kedvességek, jóízű beszélgetések éppúgy eszembe jutnak, mint csodás városok, utcák, terek, szebbnél szebb helyek.

 A diákszálló álmatlan éjszakáit és az albérletkereséssel töltött reménytelennek tűnök nappalait elválasztotta valami, valami, a menedéket nyújtott: El Trastero. A kedves kis sarki kocsmában már a második este felismert a csapos és már hozta is a pohár fehérborom és a tapa-t. A spanyolok ugyanis - helyes szokás - mindig csipegetnek valamit az italuk mellé. Ez gyakran egy szelet kenyér egy darabka hússal, pár szem olivabogyó vagy egy kis szelet tortilla, azaz krumpis tészta tortaformában. Ezt hívják tapa-nak, vagyis fedőnek, az eredete ugyanis egyesek szerint a középkorra megy vissza, amikor is a Santiago de Compostellába - lat. Campus stellae, azaz Csillagmező - igyekvő fáradt zarándokok, ha betértek egy fogadóba, azt kapták étekül, ami a leginkább kéznél - vagyis a fedőn - volt és nem tellett mást tenni, csak odatenni a vendég elé. Tapas, tapas, tapas.

 A harmadik este végül fedél került a fejem fölé és a közel ötven kilónyi útiholmim végre lekerült a vállamról, hogy a gardróbszekrényben pihenjen. Íróasztal, ágy, éjjeliszekrény, ruhásszekrény - következnek fontossági sorrendben szobám bútordarabjai. Külön kis fürdőszobám pedig maga a szabadság, legalábbis felejteti kicsiny, belső gangra néző ablakom miatt olykor érzett bezártságot. A bezártság azonban rögtön eltűnik, ahogy kilépek az ajtón és kedves, nyitott szobatársaimmal találkozom. Fernando: elsőéves biológia szakos hallgató Toledóbó, mégis a Sevillának húz, legalább annyira szereti a rákot, mint én. Gambas a la plancha - azaz serpenyőben sült garnélarák. Ricísimo - azaz nagyon gazdag, vagyis finom. Daniel: jogásztanonc, őt inkább a számítógépes játékok érdeklik, azt viszont remélem elmeséli egyszer, hogy hogyan került szülővárosából, Pontevedrából - Galícia, Észak-Nyugat Spanyolország - Tenerife-re, a Kanári-szigetekre és onnan ide, az Aranyvárosba.

 Salamanca-t a helyiek Aranyvárosnak (Ciudad Dorada) nevezik, aminek az az oka, hogy a homokkőből épült középkori épületek és a fontosabbak - például a katedrális - apró részletességgel készített gyönyörű faragványokkal díszített reneszánsz homlokzatai arany benyomását keltik, főleg éjszaka, mikor fényben tündökölnek. Salamanca egyetemi város, százhatvanezer lakójához még sok tízezer egyetemista adódik hozzá évközben, akik - mi:) - megfiatalítjuk a várost, főleg éjszaka, éjfél előtt itt ugyanis nem kezdődik el a mulatás. Szombaton elmentem másik két szobatársammal, a francia Morgan-nal és a sógor Bernhard-dal a városba. A főtéren - Spanyolország egyik legszebbike Salamanca Plaza Mayor-ja - találkoztunk, ahonnan felkerestünk néhány bárt. Nos a szórakozóhelyek és bejárataik is tömve voltak ifjakkal. Főként persze spanyolokkal, de nagyon sok helyett lehetett francia szót is hallani: a külföldi diákok legnagyobb része francia, akik egymás közt, afféle kolóniát alkotva, anyanyelvükön társalognak a "grandeur" jegyében. Persze nem tapasztaltam fennhéjázást, nem általánosítok. Az egyetlen problémám mindössze az, hogy az emberek jó része mintha önkéntelenül lecserélné hazáját az Erasmus-állampolgárságra: afféle "Vigyázzunk, nem mondjunk valami sértőt a másiknak azzal, hogy őszintén beszélünk beszélünk hazánkról"-mentalitás ez. De ettől, Istenem, óvj meg engem! A spanyolokkal áldott Puskás Öcsi révén tökéletesen kijövök, sőt! Tegnap a könyvtárban egy srác ült oda mellém cimbizni és Pancho nem is került szóba! 

 Az esti mise prédikációját jórészt megértettem, így az arkangyalok vigyázzanak rátok, drága olvasóim, Isten áldjon meg benneteket!

 

Hongría, tan lluni, tan a prop

Hongría, tan lluni, tan a prop - Magyarország messze, mégis oly közel. Ezen a címen szervezünk jövőre közös történeti kiállítást a katalán Generalitat-tal. A tervek - melyek az elrejtett, de a "katalán-magyar" google-varázszóra előkerülő magyar híradásban és a Museu d'Historia de Catalunya (Katalán Történeti Múzeum) honlapján is olvashatóak - szerint 2009 márciusától a Katalán Történeti Múzeumban, szeptembertől pedig a Nemzetiben tekinhetjük végig a magyar és az aragón korona kapcsolatait az Árpád-korban és Mátyás idején. Igazságos királyunk Aragóniai Beatrix-éről sokat tudunk, de mi a helyzet a korábbi frigyekkel?

 Két dinasztikus házasság köttetett a két királyság között abban az időben, amikor mindkettő, a magyar és aragón-katalán korona is Európa középhatalmának számított, s hogy ennél hispán barátaink többre vitték, abban bizony a mi fehérnépünknek is szerepe volt. III. Béla - ma is méltatlanul alig ismert - királyunk fia, Imre Aragóniai Konstanciát vette el 1190 körül, a 12-13. század fordulóján, amikor mindkét állam felemelkedőben volt. A különböző források ellentmondásosái miatt a frigy részletei máig tisztázatlanok,  a feladat tehát adott!  

 Valamivel talán ismertebb, de egyáltalán nem köztudott II. Andrásunk - nem a gyűlölt Gertrúd, hanem a francia Courtenay Jolántától született - lánya, Árpádházi Jolánta és I. Hódító Jakab násza.  Miután Jakab vérfertőzés gyanúja vagy legalábbis ürügye miatt elválik első nejétől, a számára egyébként komoly hozományt és politikai előnyt jelentő Kasztíliai Eleonórától, hat évvel később, 1235-ben veszi el a krónikákban a világ legszebb hölgyének megénekelt Jolántánkat. De mik is ezek a krónikák?

 Közel négy változatát ismerjük annak a "La filla del rei d'Hongria" (Magyarország királyának leánya) címet viselő történetnek, ami arról szól, miképp került királylányunk hazánkból a messzi nyugatra.  Nos, ahogy egyre közelebb kerültem a katalán nyelven megírt műhöz - és most jön a csattanó - sajnos rá kellett jönnöm, hogy itt bizony nem egy krónikáról van szó, hanem egy toposzokkal átszőtt meseszerű történetről, amelyenek vezérfonala több korabeli, azaz 14. századi műbrn felbukkan. A királykisasszonyt, mivel anyja halála után apja őt akarja elvenni, elűzik otthonról, hajóra száll és ahol a tenger partra veti, rátalál a királyfi, feleségül veszi és az idegen ország királynéja lesz. Csodálatos történet, amivel egy-ketten már foglalkoztak: úgy a piarista szerzetes Kőrösi Albin, aki talán az első hazánkban, aki hispán irodalommal kezdett foglalkozni, mint tanítványa, az egyébként zsidó, de általam kutatűsi érdemei miatt igaz magyarabbnak tartott Brachfeld Olivér, aki éveket szentelt annak, hogy a doktori dolgozatát megírja a régi katalán irodalom magyar vonatkozásairól. Műfordítói tevékenységekének éke pedig Márai számos regényének átültetése spanyolra. 

 Nos, sok mindent tudunk tehát Jolántáról, úgy gondolom azonban, hogy szükség lenne a történeti összefüggések teljes feltárására, kifejteni annak jelentőségét, hogy királylányunk az aragón házba beházasodva keresztülvitte, hogy ne Jakab első feleségétől született fia, Alfonz, hanem gyermekük, Péter (Pere vagy Pedro) a Nagy melléknevet elnyerve III. Péterként átvegye apja hatalmát és immár nemcsak Katalóniát, Aragóniát, a móroktól visszahódított Valenciát, a Baleár-szigeteket és Szardíniát, hanem az általa megszerzett Szicíliát és Közép-Itáliát is magában foglaló nyugat-mediterrán birodalmat hagyjon örökül utódaira.