Lisszabon avagy egy történet két olvasatban

Dona Fernanda széles mosollyal fogadott, mikor beléptem az Aranycsillaghoz címzett kis fogadóba (Estrela de Ouro), Lisszabon belvárosában, a Baixa-Chiado negyedben. Jutányos áron vettem ki egy szép nagy szobát, dupla ággyal, kis-, közepes- és nagyszekrénnyel és egy a már letűnt időket idéző mosdótállal és egy kancsó friss vízzel. És hogy a Szentháromság is velem legyen, ablakom a Nova Trindade útra nézett. 

 A Nap már jócskán fenn járt az égen, amikor a macskakövekkel kirakott kis járdán leereszkedtem a Baixa-Chiado-ra. Az Igreja da Encarnacao-ba ("Megtestesülés templom") vitt első utam. Itt felsegítettem egy elesett nénit, aki hálából megszorongatta a kezem és két csókot is adott. Elhatároztam, másnap ide jövök misére. 

 A Cais do Sodré állomástól elindultam a fényben úszó Tejo partján. A Belém negyedben együtt ebédeltem egy francia stewardess-szel. Ő szardíniát evett rizs és salátakörettel, én tintahalat főtt krumplival, hozzá pedig egy vörös asztalravalót. Egy hozzánk csapodó portugál muzeológusnak dióhéjban előadtam a dáko-román kontinuitáselméletet, kérdésére válaszolva persze. Asztaltársam meghívott egy tipikus portugál sütire (pasteig, egy kis karamell, sok fahéj: pazar) a közeli cukrászdában. 

 A Mosteiro de Sao Jorge gótikus katedrálisában tiszteletemet tettem Vasco da Gama és a portugál Cervantes, Camoes szarkofágjánál. A Torre de Belém egy 16. században épített ágyútorony és börtön, egy kis vízi erőd a Tejo partján. A pazar kilátást egyedül egy féltékenykedő talján menyecske és párjának veszekedése zavarta meg. 

 Éjszaka ifjakkal teltek meg a belváros utcái. A portugálba némi angol, német és francia is vegyült, ahogy születésnapot ünnepeltek és caipirinha-t iszogattak az utca közepén. Egy külföldi diáklány pedig megállított egy fado-t - afféle portugál blues - játszó utcazenészt és elragadtatva hallgatta, kisvártatva harminc nézőt maga köré vonva. 

 Másnap, a mise után - aminek a prédikáció tette ki majd a felét - beültem Lisszabon egyik leghíresebb kávézójába, a szecessziós stílusú Brasileiro-ba. A Castelo de Sao Jorge 11. században épült és érintetlenül megmaradt vára vonzott még magához, meg is másztam a hegyet. A történet kezdete még az 1190-a évekre megy vissza, amikor közel fél éves ostrom után az araboktól elfoglalták a várat. Előtte rómaiak és mórok lakták a Kr. e. 2. században - viszonylag későn - alapított Olissipo-t, a mai város magvát. 

 A Praca de Figuiera élveztem a napsugarakat egy kebab társaságában, majd indulás előtt még benéztem a Szent Rókus templomba (Igreja de Sao Roque), aminek egyházművészeti múzeuma tudatosította bennem, mennyire különbözött a reneszánsz Itália és a korabeli Portugália festészete. Ezt talán egyszer részletesen kifejtem.

 

 De hogyan is vetődtem a portugál fővárosba? Íme, a második olvasat.

 Pénteken, Münchenben törölték a madridi járatot hóvihar miatt. Este ment még egy gép, de az már tele volt: várólistára kerülhettem volna fel, hogy 4-5 óra várakozás után megtudjam, beférek-e. Na, ezt nem, mondtam. Valenciai, barcelonai és málagai jegyeket ajánlottak fel másoknak. Rékérdeztem Lisszabonra és frankfurti átszállással a kezembe is nyomták új úticélom okmányait. Este kilenc körül meg is érkeztem és még a Frankfurtban vásárolt német útikönyvemmel felfegyverkezve indultam is volna szállást keresni. A csomagom azonban a TAP Portugal légitársaság jóvoltából Frankfurtban maradt. Csak másnap, késő este kaptam meg, telefonálgatások után. Megvettem jegyem a Lisszabon-Frankfurt nemzetközi vonatra, amivel végül vasárnap éjfékor megérkeztem Salamancába.

Isten áldjon benneteket, kedves olvasóim!